Lover 2. fejezet

Sziasztok!

Na akkor jöjjön az én kis fanfictionöm következő fejezete. Nem is igazán szaporítanám tovább a szót. Remélem majd gyűlni fognak az emberek lassacskán, és küldenek egy-két kommentet, hogy mi is a véleményük. 
Jó olvasást! 

2. fejezet

Lilian a kocsiban ült, és várta hogy a sofőr kinyissa neki az ajtót. Ha nem lett volna arisztokrata már rég kiszállt volna, de… „tiltja az illem”. Jim megkerülte a kocsit, és kezét nyújtotta a nőnek.

-         Köszönöm. – mosolygott hálásan, mire a sofőr meghajolt előtte. Lilian felnézett a kastélyszerű épületre. Több mint száz éve nem volt itt. Akkor Gabriel kerülte őt, és kitalált mindig valamit hogy ne kelljen egy levegőt szívniuk. Most viszont itt lesz, mert a parti miatt nem mehet sehova.

-         Örülök, hogy itt van úrnő! – jött oda Herman, és kezet csókolt neki. Lilian elmosolyodott.

-         Én is nagyon örülök! A csomagokat felvitetné az egyik vendégszobába? – nézett a bőröndökre

-         Természetesen. A régi szobája megfelel?

-         Tökéletes Mr. Herman, köszönöm. – a hűbéres meghajolt, és a csomagokhoz indult. Lilian a hatalmas faajtó felé vette az irányt. Nem kellett vesződnie semmiféle kopogással, egy fiatal hűséges lány állt az ajtóban rá várva.

-         Üdvözlöm Úrnő. – pukedlizett, mire Lilian üdvözlésképp biccentett felé. A csodálatos előtér hatalmas volt mint mindig. Fehér, és fekete márványpadló tükörsimára suvickolva. Milliókat érő szobrok, és képek a hatalmas lépcsőnél mely az emeletre vezet. A plafonon hatalmas rózsaablak, mely nem engedi át nappal a fényt. Semmi nem változott. Herman behozta a csomagokat Jimel együtt.

-         A vacsora készen áll úrnő!

-         Átöltözök, és máris megyek! – a komornyik bólintott, majd felvitte az emeletre a cuccokat. Egy halk sóhaj után Lilian is nekivágott a hatalmas lépcsőnek. A folyosón bárkivel találkozott az meghajolt előtte. Ő pedig viszonozta egy biccentéssel, vagy egy mosollyal. Régen nem volt ilyen. Régen minden szolgával leállt beszélgetni, és nem ilyen ridegen viszonyult hozzájuk. Viszont a dolgok megváltoztak mióta… Herman kinyitotta előtte az ajtót, mire ő belépett. A szoba patyolat tiszta volt. A barackszínű falakon nem volt semmi, csak egy hatalmas tükör. Minden sarokban virágok álltak szépen gondozva. Az ablak maga egy egész falat beterített. Épp ez volt a lényeg. Lilian imád az éjszaka az erkélyen ülni addig míg a napfelkelte meg nem zavarja. Ha felkel a nap úgy is lehúzódnak a redőnyök, és már nem élvezheti a friss levegőt. A padlót fehér perzsaszőnyeg díszíti. A szoba közepén pedig egy hatalmas francia ágy van, rajta a falakhoz illő barackszínű huzatú párna, és takaró.

-         Szüksége van még valamire?

-         Nem köszönöm. Hamarosan megyek. – Herman meghajolt, és kiment a szobából. Lilian egy sóhajjal a bőröndökhöz lépett. Majd vacsora után megkéri a hűbéreseket, hogy pakoljanak ki. Kivett a csomagok közül egy fekete térdígérő pántos ruhát, és egy magas sarkú cipőt. A haját kontyba tűzte, majd felkent egy kis sminket a fürdőben. Itt is a szobában lévő színek uralkodtak. A sarokban egy zuhanyzó volt, míg mellette a földbe építve egy jakuzzis kád. Az ajtó mellett pedig mosdókagyló fölötte egy hatalmas tükörrel. Csak azért csípte így ki magát, mert az étkezések nagy szerepet játszottak az arisztokraták életében, és úgy kellett felöltözniük hozzá, mintha bálba mennének. A lépcsőn lassan haladt lefelé, de hallotta az ebédlőből kiszűrődő hangokat. Nem találkozott senkivel a testvérek közül már jó ideje, és egy kicsit félt. De még maga sem tudta, hogy mitől. Végül nem habozott kihúzta magát, és belépett az ebédlőbe. Az asztalnál ülők felemelkedtek, és tisztelettudóan meghajoltak. Herman, és a többi hűbéres a falnál álltak parancsra várva. Stephen, és Lewis tőle balra álltak meghajolva, míg David, Jonathan és a felesége Anne neki jobbra. Mindenki ott volt kivéve… a házigazdát. Rámosolygott az előtte térdelő harcosokra, és intett nekik hogy emelkedjenek fel.

-         Foglaljatok helyet, kérlek! – mindenki leült a székére, és Lilianre néztek várakozóan. – Örülök, hogy látlak titeket! Jó ilyen hosszú idő után újra köztetek lenni, de… szeretném ha nélkülem kezdenétek el a vacsorát. Nekem még van egy kis elintézni valóm.

-         De, úrnő…- szólt közbe Herman, mire Lilian felemelte a kezét, hogy hallgasson.

-         Sajnálom, hogy így kell kezdenünk ezt a csodálatos estét, de… mint látjátok – mutatott az üres székre, mely az asztalfőn volt -  valaki nem tisztelt meg engem azzal, hogy üdvözöljön. Így… nekem kell megtennem. Jó étvágyat a vacsorához! – se szó, se beszéd kiment az ebédlőből fel a lépcsőn. Száz éve hagyta, hogy Gabriel kerülje, most nem fogja. Felcsörtetett az emeletre, és bekopogott a dolgozószobába.

Wrong Choice 1. fejezet

Sziasztok!

Nos, egy kis Fanfiction után jöjjön egy teljesen egyéni történetem 1. fejezete is. Néha ilyen, máskor olyan sztorival fogok majd jönni, ezért előre is elnézést, akit ez zavar.
Egy számomra fontos dolog viszont, újraindítottam egy régi blogomat is, amiről már ezelőtt beszéltem. Ha esetleg érdekel titeket, nézzetek be. Két éve nem nyúltam hozzá, és most eljött az ideje, hogy befejezzem. Remélem valaki azért majd elolvassa, és nem csak úgy hobbiból pakolom majd fel az új részeket, bár nekem az sem lenne nagy probléma. :)
http://darknight-niky.blogspot.hu

Visszatérve ehhez a történethez. Nagyon remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, és elolvassátok majd. 

Rövid tartalom:

Dr. Elizabeth White pszichológus, a munkájának, és a kutyájának él. Nap, mint nap emberek problémáit hallgatja meg, és próbál segíteni nekik. Soha nem volt problémája egyetlen páciensével sem, ám amikor megjelenik Sebastian Ross a dolgok megváltoznak. A férfi a veszteségeivel, és a múltjával küzd, Elizabeth pedig próbál lelkileg távol maradni a férfitól. Tudja, hogy mit kell tennie, de most először nem az esze az egyetlen ami irányítja. Mindeközben pedig meg kell küzdenie egy bírósági tárgyalással, és a múltból felbukkanó férjével is, mi jöhet még? 

Kellemes olvasást

1. fejezet

- Nem igazán tudom, hogy mit vár tőlem doktornő. – felsóhajtottam. Közel két órája játsszuk ezt, de a türelmem kikezdhetetlen. Mondhatni rólam mintázták ezt a tulajdonságot. Az egyetemen volt időm megtanulni. Persze, ha az ember pszichológus, akkor ez a munkájával jár azt hiszem.
- Csak annyit szeretnék, hogy beszéljen Dian. Ez minden. – a tollamat a jegyzetfüzetem fölött tartottam.
Mrs. Whitcomb az utolsó betegem ma, mint minden hétfőn. Közel egy éve, autóbalesetben meghalt a férje és nem tudja feldolgozni a traumát. Ezért is keresett fel engem. Pontosan ötven éves. Fekete haját mindig kontyba fogja, de már van benne pár ősz hajszál is itt-ott. A szeme világos zöld ami jó kontrasztot alkot a frizurájával, és a galamb szürke kosztümjével. Kezeit összekulcsolta az ölében, és csak nagyon ritkán nézett fel rám. Tipikusan olyan személy akin látszik, hogy akar mondani valamit, és mégsem teszi meg. 
- Miről kéne beszélnem? – kérdezte halkan
- Bármiről. Amiről csak szeretne. 
- Folyton ezt mondja. – nézett fel rám hidegen. Már megszoktam az ilyen pillantásokat a betegimtől. – Beszéljek amiről csak akarok, de minek? Bármi is változni fog utána? –becsuktam a jegyzetfüzetem, és a tollal együtt az előttem lévő üveg dohányzóasztalra raktam. Keresztbefont lábaimra tettem a jobb kezem, és megnyugtató kifejezést vettem fel.
- Miért jön el hozzám minden héten, ha nem látja értelmét Dian? – tettem fel a legésszerűbb kérdést, mire megint a kezét kezdte bámulni
- Én…- vett egy mély levegőt – még én sem tudom. Talán…mert azt hiszem, hogy ez valamennyit segít. 
- Így gondolja? Hisz az előbb azt mondta, hogy semmi nem fog változni, ha beszél. – nyelt egy nagyot, és idegesen megvakarta a tarkóját. Rossz szokás. Mindig ezt csinálja, ha egy kérdés kellemetlenül érinti. 
- Mert nem vagyok benne biztos. A férjemet már úgy sem tudom visszahozni. – mondta síri hangon
- Ez így van Dian, és higgye el nagyon sajnálom, de…tovább kell lépnie. Ehhez pedig az első lépést már megtette. Eljött hozzám, már csak ki kéne beszélnie magából mindazt ami bántja, vagy épp csak a szívét nyomja. Tekintsen ezekre a délutánokra úgy mint egy kis baráti csevejre. Én semmit nem erőltetek, és mindent meghallgatok amit mond. Bármikor felállhat, és kimehet, mint egy baráti összejövetelen is. Így jó lesz? – gyorsan bólintott, majd nyelt egy nagyot. 
- A barátnőm azt mondta, az első lépés az volt, hogy eltemettem…- sóhajtottam
- Ön is így látja? 
- Nem is tudom…tényleg nehéz volt már eltemetni is Johnt. Utána pedig, már könnyebb volt valamivel, de még mindig nehéz. – ismét egy tarkó vakarás
- Ne higgyen mindig másoknak. Magának higgyen, és a saját érzéseinek. – nem mondott rá semmit. Bezárkózott. – Szerintem mára elég lesz Dian. Pihenje ki magát. - felálltam a kényelmes fotelemből, mire ő is felállt 
- Remélem, jövő héten már több dolgot is elárul majd magáról. – mosolyogtam, majd kezet ráztam vele. Halványan viszonozta a mosolyt.
- Én is nagyon remélem. – bólintott, majd lassan az ajtóhoz sétált. – Akkor a jövő héten. – mondta búcsúzóul 
- Viszlát Dian. Vigyázzon magára! – halk léptekkel kiment az irodámból.
Sóhajtva lehajoltam a jegyzetfüzetemért, és a tollamért, majd átsétáltam az íróasztalomhoz. Mindig is szerettem az irodámat. Otthonos, és tágas. Az iroda rész, csak úgy mint az összes többinél itt is egy íróasztal van a középpontban, egy laptoppal, egy telefonnal és rengeteg papírral. Mögötte szép kilátás New York belvárosára. Néhány növény, és kép a falakon, valamint egy italpult az asztaltól jobbra. Nem itt fogadom a pácienseket, ez csak az adminisztratív hely. Egy faajtó választja el a két helyiséget egymástól. A rendelő részben, egy nagy bőrkanapé van az ablak előtt, amivel szemben van az én magányos kis kényelmes bőr fotelem. Néha több pácienst fogadok egyszerre ezért a kanapé. Van még néhány könyves polc, mint az irodában is, rogyásig rakva mindenféle könyvekkel és pár növény. A falak tört fehérek, sötét fapadlóval és néhol fehér perzsaszőnyeggel. Mindent összevetve, nem rossz az egész. Számomra, és a pácienseknek is megnyugtató. 
Leültem az íróasztalhoz, és megnéztem a holnapi betegek listáját.
Az italpulthoz sétáltam, hogy töltsek magamnak egy kis teát. Valaki pedig kopogott az ajtón.
- Igen? 
- Behoztam a leveleit Ms. White. – tett le az asszisztensem az asztalra egy köteg papírt, én pedig a teámat kortyolgatva odasétáltam
- Köszönöm Clare. – Clare már évek óta nekem dolgozik, és eddig mindig nagyon jól kijöttünk egymással. Középkorú, őzgida szemű, szőke nő, és nem utolsó sorban elég szemrevaló. Bár van három gyereke meg nem mondaná az ember, az alakjából. 
- Hozzak esetleg még valamit? 
- Nem, köszönöm. Hazamehetsz nyugodtan. Mára végeztem. – ültem le az asztalhoz, és elkezdtem lapozgatni a leveleimet
- Jutott valamire Mrs. Whitcombbal? – elhúztam a szám
- Mondhatni. Lassan, de biztosan haladunk a színvallás felé. – mosolyogtam, amit ő viszonzott
- Tudja, hogy ön a harmadik pszichológus akinél járt? 
- Igen. Olvastam az aktáját. 
- Azt is tudja, hogy magához jött el eddig legtöbbször? –felvontam a szemöldököm
- Az ember megválogatja a pszichológusát Clare. Én sem mondanám el minden titkomat egy olyan embernek aki nem szimpatikus nekem, még akkor sem ha azt a valakit köti az orvosi titoktartás. – ezen egy pillanatig elgondolkozott
- Igaz. Jó éjt, doktornő! – intett búcsúzóul
- Jó éjt. – mondtam halkan
Megnéztem a leveleimet, majd leírtam az aznapi észrevételeimet Mrs. Whitcombról. Mondhatjuk jelentésnek, de az túl hivatalos. Azt írja meg az akinek hat anyja van. Egyszerűen minden betegemről vezetek egy dokumentumot, amibe leírom, hogy hogyan haladunk a kezelésében és, hogy mik az észrevételeim. Ha netalántán a páciens orvost vált, valamint ha a beteg is beleegyezik, átküldöm neki ezt a fájlt, és máris kevesebbet kell társalognom. Nem mintha nem szeretnék beszélni, hisz ez a munkám, de nem minden pszichológusnak van ki a négy kereke.
Ami legjobban aggaszt az most Mrs. Whitcomb. Ma még a furábbnál is furább volt. Mindig hallgatag, de ez most más volt. Túl csendes volt. Ami nem lenne baj, ha ez megszokott lenne. Nem úgy tűnik, hogy egy könnyen túl tudja tenni magát a férje halálán.

Miután végeztem aznapra bezártam a rendelőt, majd lementem a mélygarázsba a fekete Volvomhoz. Szerencsére nem lakok messze a munkahelyemtől, szóval soha nem kell sokat autóznom. Csak pár háztömb. Néha csak lesétálom. 
Egy toronyház tizenötödik emeletén lakok már jó pár éve. Nem rég még hárman laktunk itt, most már csak ketten vagyunk.
Mikor beléptem a lakásba Max azonnal nekem rontott. Az én nagyra nőtt Labradorom mindig tudja, hogyan üdvözölje a gazdit.
- Mi újság nagyfiú? Éhes vagy? Na gyere, kapsz valamit. – ledobtam a kulcsom az asztalra, a kabátomat, meg a cipőmet pedig a folyosón hagytam. Megetettem Maxet, majd egy gyors zuhany után, nekiálltam magamba tömni egy kis rántottát. Már épp mosogattam, mikor megszólalt a telefon. 
- Haló?!
- Beth? De jó, hogy elértelek. Tom vagyok. – vállamhoz szorítottam a telefont miközben folytattam a mosogatást
- Szia. Mi a helyzet kolléga? - Tom egy régi barátom, akivel még az egyetemen ismerkedtem össze. Ő is pszichológus akárcsak én, és nem is rossz benne. Neki sincs ki teljesen a négy kereke, de azért bizonyos határokon belül marad.
- Minden rendben. – csend
- Tudod Tom, pszichológus vagyok, szóval tudom, hogy van valami. Ki vele, miért hívtál? –leráztam a kezemről a vizet, majd megtöröltem. Halkan felnevetett.
- Mindig elfelejtem, hogy szakmabeliekkel nem lehet anélkül beszélgetni, hogy ne jöjjenek rá valamire. 
- Szakmai ártalom mi? – kérdeztem mosolyogva
- Mondhatni. A lényeg…van számodra valakim. 
- Nocsak. 
- Bizony. Van egy barátom, akinek szüksége lenne a segítségedre. Nehezen tudja feldolgozni az édesanyja elvesztését. A család nem szerepel kiemelkedő helyen nála, de ez eléggé megviselte. Röviden ennyi.
- Miért nem te foglalkozol vele? Nem kell hivatalosnak lennie, de te is tudsz neki segíteni. – nagy sóhaj
- Nagyon jó barátom, és megkockáztatom, hogy én tudok róla talán a legtöbbet, de én sem tudhatok mindent. Ő…nem könnyű eset.
- Miért pont én? Van elég betegem, ha azért aggódsz, hogy pénz nélkül maradok. Egyébként is…nem vagyok oda a pénzes emberekért. Túl nagyra tartják magukat. – halk nevetés jött a vonal másik végéről
- Általában csak fejesekkel van dolgunk.
- Neked, de én megfizethető vagyok egy szegényebb embernek is. 
- Igaz, de szeretném ha elvállalnád. Nem azért sózom rád, mert annyira rossz, hanem mert szerintem neki olyan ember kell akivel jobban megérti magát. Nem kezelhetem, mert a barátom, és ha tehetném se tenném, mert szerintem neked jobban megnyílik. Nem akarom egy bolondhoz küldeni, aki nem ért semmihez. Különben is…miután mondtam, hogy te még nálam is jobb vagy, boldogan mondott igent.
- Hazudsz. – még egy nevetés
- Oké. Nem pont ezt mondta. Valami olyasmit, hogy jobban szeretne hozzám járni, akivel egyébként is sokat beszél, de amikor mondtam neki a neved elég beleegyezőnek tűnt. Lehet látott az újságban. – felvontam a szemöldököm. Elég gyakran kerülök címlapra, mert nem egyszer tanúskodok a bíróságon néhány elítélt páciensem miatt. Nem lehet elképzelni mennyi olyan ember kerül hozzám, aki megakarja úszni a börtönt.  
- Örülök. 
- Nézd…nem kérnélek, ha nem gondolnám komolynak. Ez pedig aggaszt…van valami ami…nem hagy nyugodni. Szeretném ha átvennéd. – elgondolkodtam. Mi bajom lehet?
- Miért is ne? Hívd fel Claret, és egyeztess vele. 
- Köszönöm Beth, lekötelezel. 
- Csak a munkámat végzem Tom. Mikor látogatsz meg? 
- Amint lesz egy kis szabadidőm már megyek is. – nevetett, amin én csak mosolyogtam 
- Reméltem is. Jó éjt Tom.
- Jó éjt, és még egyszer köszi. – azzal letettük, én pedig elmentem végre aludni. 

Lover 1. fejezet

Sziasztok! 

Akkor itt lenne az első fejezetem. Ez a történet J.R. Ward világában játszódik, pár szereplőt megtartottam, de a nagy részük teljesen más. Minden jog J. R. Ward nagyszerű munkásságát illeti, és nem célom ellopni tőle semmit. Csak saját, és mások szórakoztatására írom ezt a Fanfiction szerűséget. 

Jó szórakozást hozzá! Szívesen fogadom a véleményeket.

By: Ninovics

A történet tartalma röviden:

A vámpírok világában folyamatos harc dúl az Alantasok Társasága, és a Fekete Tőr Testvériség tagjai között, miközben az elit boldogan tengeti mindennapjait, mit sem sejtve a veszélyekről.

Gabriel a Testvériség vezére, aki kétszáz év haragját, és bosszúszomját hordozza magában. Elittel való ellenszenve nem csak a harcos mivoltának köszönhető. Folyamatos viszályban van saját érzéseivel, és a múltja is egyre inkább kísérti.

Lilian élete a tökéletességről szól az arisztokrácia világában. Ám a nőben megváltozott valami, már nem az a kedves, aranyos lány aki régen volt, mondhatni felnőtt, de nem a jó úton halad az életében. Gabriellel való újbóli találkozás, pedig csak ront a helyzeten.

A történet középpontjában két személy áll, akik próbálják elkerülni egymást, tagadják érzéseiket, és próbálják nem felszakítani a múltban szerzett megannyi sebet...

1. fejezet

Gabriel az íróasztalánál ült egy köteg hivatalos papír fölé görnyedve. A feje már sajgott, de nem hagyta abba a munkát. Épp elég ideig hagyta, hogy az asztala megteljen papírhalmokkal. Az egyik hűbéres mellette állt, és adogatta neki a különböző aláírnivalókat. Már az ötvenediknél tarthatott amikor kopogtak.
-         Tessék! – kiáltott ki, mire kinyílt az ajtó, és Jonathan lépett be rajta. Gabriel csak egy pillanatra nézett fel, majd visszafordult a papírokhoz. A hűbéres egy újabb papírt nyomott az orra alá. Gabriel elfintorodott. – Sok van még?
-         Még van egy pár. – Mikor kinevezték a vámpír harcosok, azaz a Fekete Tőr Testvériség vezérének több mint százötven éve nem gondolta, hogy mára ennyi munkája lesz.
-         Miben segíthetek Jonathan? – kérdezte, mire a harcos megállt az asztala előtt
-         Beszélnünk kéne.
-         Hát beszéljünk.
-         Nem így. – mondta halkan, mire Gabriel ránézett. Jonathan harcoz öltözve állt előtte. A fekete kabát alól nem látszottak ki a fegyverek, de biztos tele voltak a zsebei. Aranybarna szeme jól illett szőke hajához. A testtartásából csak úgy sütött az indulat, de az arckifejezése gondterhelt volt. Gabriel a hűbéreshez fordult.
-         Mr. Herman, magunkra hagyna, kérem?
-         Ahogy parancsolja uram! – hajolt meg, majd a papírokat lerakva kiment a régi stílusú irodából. 
-         Mi a gond? – kérdezte Gabriel, és kényelmesen hátradőlt a bőrszékében.
-         Van egy rossz hírem számodra. – mondta halkan
-         Előre hozták az estéjt? – vonta föl a szemöldökét Gabriel. A vámpírok most fognak szervezni egy partit ahol az arisztokratákkal kell majd iszogatnia, és unalmas dolgokról tárgyalnia. Micsoda öröm! Jonathan megrázta a fejét.
-         Nem. Vendégünk lesz. – erre felkapta a fejét
-         Ki?
-         Lilian. – Gabriel felpattant a székből, és az asztalra csapott
-         Micsoda? Minek jön ide? – Jonathan védekezően felemelte a kezeit.
-         Nem az én hibám. Az estéjre jön, és nálunk fog megszállni.
-         Mégis mi a fenéért?
-         Ő a legbefolyásosabb vámpír lánya Gabriel. Nem mondhatjuk neki, hogy nem jöhet ide! Meg különben is mindegyik harcost ismeri, és jól kijönnek egymással.
-         Pontosan tudom ki ő, nem kell bemutatnod! – szűrte a fogain keresztül – Bár ne tudnám! – suttogta halkan, majd lerogyott a székbe.
-         Kétszáz év hosszú idő a megbocsátáshoz nem gondolod?! – kérdezte halkan Jonathan az asztalra támaszkodva
-         Nekem ezer év sem lenne elég a megbocsátáshoz. – közölte hidegen, mire az előtte álló harcos kiegyenesedett
-         Rendben, mondj amit akarsz, de ha kérhetlek ne keverd a személyes érzelmeidet az arisztokráciával.
-         Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! Én vagyok a főnök legjobb tudomásom szerint.
-         Igen az vagy, én pedig a legjobb barátod. Szóval... - tette a kezét Gabriel vállára – hallgass rám! – Jonathan megfordult, és már éppen kilépett volna a szobából mikor Gabriel utána szólt
-         Mikor jön? – kérdezte színtelenül
-         Ma este, szóval szedd össze magad! – Gabriel káromkodott egyet amin Jonathan csak mosolygott, majd elment. Herman nem jött vissza. Valószínűleg már ő is tudja ki fog ma jönni a harcosokhoz, és buzgón készülődik a fogadására.
Gabriel felállt a székből, és az ablakhoz sétált. A hátsó kert a telihold világításából nézve tökéletes. Biztos nappal is gyönyörű, de ezt sajnos ő nem láthatja. Vámpír mivoltából kifolyólag nem mehet ki a napfényre, mert elevenen elégne. Volt már része a nap égetésében a múltban, és soha többet nem akarja megtapasztalni.
A kis szökőkút a kert közepén állt, és ezüstös fényben csillogott a vize. Körülötte rózsabokrok helyezkednek el, és ennek hatására úgy néz ki az egész mint egy kis park. Már csak a játszadozó gyerekek, és a szerelmes párok hiányoznak a képből. Gabriel sóhajtott, és egy percre elkalandoztak a gondolatai. Maga előtt látta ahogy egy gyönyörű nő kezét fogva a tóparton sétálnak este, és nem foglalkoznak senkivel csak egymással. De ez már kétszáz éve történt, és ami elmúlt azt nem lehet visszahozni. Kopogásra lett figyelmes.
-         Szabad! – mondta halkan, de tudta hogy meghallja az aki ott áll. Az ajtó kinyílt, és Mr. Herman lépett be rajta.
-         Bocsánat, hogy zavarom uram, de… szeretném megkérdezi, hogy most óhajt vacsorázni, vagy pedig majd az úrnővel? – Gabriel nem válaszolt. – Uram? – szólt a komornyik, mire sóhajtva felé fordult.
-         Tiszteletlenség lenne a vendégem nélkül étkeznem. Megvárom Ms. Watsont az étkezéssel. – erőltetett mosolyt magára, mire Herman bólintott
-         Ahogy parancsolja. – hajolt meg tiszteletteljesen, majd kihátrált a szobából. Gabriel rátenyerelt az íróasztalára, és behunyta a szemét. Biztos nagyon élvezetes vacsorával néz szembe…

I Came Back

Szép estét mindenkinek!

Furcsa újra blogot írni az az igazság. Pár éve befejeztem a bloggerkedést, időhiány miatt sajnos nem tudtam folytatni a történeteim írását- bár itt azért megjegyezném hébe-hóba dolgoztam rajtuk, csak nem "publikáltam" őket-. Most se mondom, hogy minden egyes héten percre pontosan posztolni fogok valamit, de úgy tervezem, hogy most nem hagyom elúszni a dolgot, és befejezem majd a sztorikat még, akkor is ha többet kell rá várni. 

Azt tudni kell, hogy először én is, mint sokan mások Fanfictionnökkel kezdtem el az írást. Régen -hangsúlyozom RÉGEN- nagyon odavoltam az Alkonyatért, így alap volt számomra, hogy írok róla sztorikat. Majd jött egy saját történet, amit évek óta szerkesztgetek, javítgatok, és aminek egy részét már fel is raktam egy régebbi blogomra. de még mindig nincs készen. :D Tény, és való, hogy imádom a fantasy világát, és inkább abban szeretek írni, de mostanában a szimpla, egyszerű emberekről is imádok írni szabadidőmben. Fanfiction történetek is írok, például Laurell K. Hamilton Anita Blake-s, vagy épp J. R. Ward Fekete Tőr Testvériségének világát használom fel. 

Nem feltétlenül csak a történeteimet tudjátok majd itt olvasni. Nagyon vers, könyv, és művészet fanatikus vagyok, szóval lesz pár ilyen-olyan bejegyzés. 

Viszont egy fontos dolog. Elég szabad szájú vagyok a történeteimben. Nem mondom, hogy tele vannak káromkodással, de vannak benne, valamint túlfűtött szexualitás is megtalálható bennük. Tudom, hogy sokan nem szeretik, tőlük előre is bocsánatot kérek, de ilyen világban élünk, és úgy érzem, ha mindent szépen írnék meg, annak nem lenne realitása az emberek személyiségét illetően. 

Remélem azért leszünk majd páran idővel, és megajándékoztok egy-egy kommentel, kritikával, vagy bármi egyébbel. Én tényleg minden véleményt szívesen fogadok, és ha tudom fel is használom az ötleteket. 

Azt hiszem elöljáróban ennyi lenne. 

Legyetek jók, és néha ha van időtök nézzetek majd be! :)

Jó éjszakát

Ninovics